One~
Sziasztok! Meghoztam az 1. részt :) Jó olvasást!:) Xoxo:Flóraa<3

(Indítsd el!)

Bonnie Tomlinson szemszöge:
Minden az én hibám, ha nem vesztem volna össze Adammel, akkor most nem lenne élet és halál között. Sietve rohantam be a kórházba ahol a többiek már ott ültek lehangolódva. Mikor Louis meglátott odafutott hozzám és szorosan megölelt. Kitört belőlem a zokogás, egyre erősebben szorítottam a bátyámat, majd óvatosan eltoltam magamtól, és leültem a padra. 
- H-hogy történt?- kérdeztem dadogva..Elizabeth fölállt, és leült mellém. Szorosan átölelt, majd Louisra nézett, akinek folytak a könnyei az arcán. Körbenéztem és mindenki sírt, Shara, Adam anyja a földön ült és meredt maga elé, James, Adam apja nyugtatta, de belőle is kitört a zokogás. 
- Miután beszéltél vele, hogy te már nem bírod  és hogy szakítani szeretnél, elment és leitatta magát. Hajnali háromig ott volt, majd hazafelé vette az irányt, mikor átrohant az úton, jött egy autó és.....- mondta, de elcsuklott a hangja. Patakokban folytak a könnyeim. Éreztem ahogy a szívem ketté hasad. Elakartam menni, messze ahol minden jó lesz és boldogan élünk..... Katy fölállt és felém kezdett közeledni, féltem hogy megüt, mert az én hibám, de megérdemeltem volna.
- Tudod, mennyire szeretet? Minden percben rólad beszélt, hogy milyen gyönyörű vagy, és nélküled nem tudna élni. Miért? Miért gondoltad azt, hogy megcsalt? Hogy már nem szeret? Miattad vagyunk itt! Bonnie szeretlek, de nem értem miért gondoltad hogy Adam boldog lenne nélküled!- kiabált, mire a szívembe szúró érzés hatolt. Igaza van, tényleg szeretett és én nem is értem, miért kételkedtem.
- Hé! Katy állj le!- kiáltott rá Louis.- Lehet, hogy Bonnienak tényleg bízni kellett volna benne! De Nézz rá! Imádta Adamet, nem akart neki rosszat, csak mostanában elég meggyötört volt..- kiabált Lou Katyre. 
- Persze, de te csak azért véded, mert a húgod, ő is csak egy Tomlinson, ahogy te!- ordította Katy. Louist elöntötte a düh. Katy Louis vállának ütközve elment. 
- Anniyra s-sajnálom.- mondtam remegő hangon. Mindenki csöndben volt, tehát most már szerintük is az én hibám. A síri csöndet az ajtó nyikorgása zavarta meg. Egy orvos tűnt fel az ajtóban, mire fölkaptam a fejem és odarohantam hozzá.
- Kérem! Mondjon valami jót!- mondtam remegve. Az orvos szomorúan megrázta a fejét.
- Sajnálom.. Adam.....- mondta, mire elkezdett remegni a térdem. Ránéztem a többiekre, akik a hír hallatán, csak még jobban szét estek, Sharából végleg kitört a zokogás.. Nagy levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Adamből csövek álltak ki, és sápadt volt. Már nem láttam azt az élénk fiút, aki minden nap felvidított. Én vagyok a hibás, mindenért, szívesebben elrohantam volna, ahogy Katy tette, de nem! Adamnek szüksége van rám. Lassan mentem, majd leültem a mellette lévő székre. Megfogtam a kezét, és újra elkezdtem sírni. Eszembe jutottak az emlékek... Mikor találkoztunk és minden szépen sorjában..Már egy órája ott lehettem, mikor Jord lépett be az ajtón. Odasétált mellém, majd megsimította a fejem. - Gyere! Pihenned kell!- mondta majd fölhúzott a székből.
- De én itt maradok!- mondtam dadogva.
- Nem Bonnie, velünk jössz, nem sokára lekapcsolják a gépeket.. Kérlek!- nézett a szemembe.
-De nem tehetik ezt! Mi van ha holnap jobban lesz, vagy..- mondtam, de közbe vágott.
- Bonnie! Adamnek leállt a szíve.- Nem válaszoltam, hanem megfordultam, majd egy apró csókot leheltem a szájára. Megfogtam Jord kezét, majd kisétáltunk. Nem bírtam, a lábaim remegtek és kezdett minden elhomályosulni. Az utolsó dolog, ami elért a tudatomig, az emberek arca körülöttem, mellyekről a fájdalom és reményvesztetség tükröződött.
- Bonnie! Jól vagy?- találtam magam szemben a bátyám ijedt tekintetével.Felültem és a kocsiban találtam magam.
- Nem!- mondtam, majd Louishoz bújtam, aki elkezdte simogatni a fejem. 
- Annyira sajnálom!- mondta, és a szememet újra elöntötte a könny. Mikor megérkeztünk a házhoz, Louis fölemelt és becipelt a házba, majd letett. Körbenéztem mindenki, meggyötört volt, és fáradt. Fölrohantam a szobámba, majd beálltam a fürdőbe és engedtem magamra a forró vizet. Fél óra múlva, mikor kiszálltam a kádból, ránéztem az órára. délután 5 volt. Nem nagyon érdekelt, így befeküdtem az ágyba, és elgondolkodtam az életemen. Hogy milyen igazságtalan tud lenni. A párnába hajtottam az arcom, és egy nagyot sikítottam. Fölálltam, és ledobtam a párnát a földre. Majd kirohantam az erkélyre, és elordítottam magam.
- MIÉRT? Ő NEM ÉRDEMLI MEG A HALÁLT! INKÁBB ÖLTÉL VOLNA MEG ENGEM!- ahogy ezt kimondtam, elkezdett zuhogni az eső. Én összeestem, és kitört belőlem a zokogás. Arra lettem figyelmes, hogy már az ég is dörög, meg villámlik, mintha engem csúfolna ki, lassan már nem éreztem sem az eső nedvességét, sem a szél hűvösségét. És a hangokat is egyre távolabbról hallottam...